Gyerekkorom óta izgat a főzés. Apai nagymamám istenien főzött és sütött, édesanyám a mai napig nagyon finomakat főz. Tőlük lestem el a főzés alapjait. A másik nagymamám viszont jegyszedőnő volt a szegedi Vörös Csillag moziban, ahol minden szabadidőmet töltöttem. Végül a mozi győzött a pályaválasztásnál, a főzés maradt afféle hobby. Apai nagymamám mindig azt mondta, sosem lehet tudni, kisfiam, mikor maradsz egyedül. Így aztán nemcsak főzni, de varrni, vasalni, sőt kötni, horgolni és gyorsírni is megtanított, de első német nyelvóráimat is tőle vettem. Ez a tudás sokszor hasznomra volt, de legtöbbször a főzés. Ez is olyan, mint bármi más, ha az ember elég sokat és kitartóan csinálja, akkor sokat lehet fejlődni benne. Hosszú éveken keresztül vidéki színházak tagja voltam, Kaposváron és Egerben is a színész-házban laktam, ami olyan, mintha egy nagy olasz családban élne az ember. A kollégáim nagyon szerették a főztömet, gyakran az éjszaka közepén kopogtattak nálam, azzal, hogy éhesek. Ilyenkor én ittam egy kávét, és boldogan nekiláttam főzni.
Könyveket szereztem be, nagymenő séfek műsorait néztem és szépen lassan kialakítottam a magam módszereit, amelyeket állandóan igyekszem fejleszteni. Széll Tamás mellett főzni egy gasztroműsorban szerintem az a csúcs, amit egy magamfajta amatőr elérhet.
Az étkezést intim dolognak tartom. A szeretteink körében esik legjobban az étel. A főzés is jobban megy, ha családot, vagy barátokat vár az ember. Néhány éve afféle pop-up séfként adok egy-egy vacsoraestet budapesti éttermekben. Ilyenkor ez a mottóm: “Ha kajaillatot érzel, biztos lehetsz benne, hogy nem vagy egyedül.”
English
Magyar
